Sziasztok! Gondolom, akik olvasták a sztorit, azoknak feltűnt, hogy nagyon régóta nem jött új fejezet, de ez nem azért volt így, mert elment volna a kedvem a dologtól, vagy így két rész után be is fejeződne a történet, csak sajnos nemvolt időm a tanulás, majd az ezt követő vizsgaidőszak miatt.
Ígérem, mostantól gyakrabban jönnek a fejezetek, túl vagyok a vizsgákon, időm egyre több a nyár közeledtével, szóval ismét visszatérnék az eredeti tervhez: heti/két heti rendszerességgel új fejezet. :) Köszönöm szépen annak a kevés feliratkozónak, akik nem hagyták el a blogot a nagy szünet ellenére, igyekszek pótolni a veszteséget! Remélem lesznek még, akik csatlakoznak a rendszeres olvasók közé, és nyomot hagynak maguk után a pozitív észrevételek és negatívumok terén. :) A közeljövőben gondolkoztam egy egységesebb design cserén is, addig is itt a harmadik rész. Jó olvasást!
Nem azt mondtad, hogy eljönnek kiszabadítani?! – Kiáltott fel a kocsi hátuljában kuporgó lány, miközben arcába hulló, zavaró hajtincseit szájával próbálta hátra fújni.
- Ne türelmetlenkedj, biztosan eljönnek!
- Ezt szajkózod már hosszú órák óta, ez idő alatt még a Nap is lement! – Mutatott forgó szemeivel a kinti világra, mely olyan sötétté vált, mint a kijárat rácsainak fekete színe.
- Csak öt percet adj nekik. Kérlek.
- Elegem van, nem várakozok tovább! Megmondtam, hogy napnyugtáig van idejük. Még a végén tényleg sikerülne sittre vágniuk... - A lány szavait hallva Nathaniel úgy emelte le tekintetét a földre mintha szégyellte volna magát. Be kellett látnia, hogy előző szöktetései alapján a Rabe szekta tagjai már rég kiszabadították volna, ha számítana valamit. – Gyere ide egy pillanatra! – Zendült fel a halálosan komoly felszólítás, melyből a fiú előre érezte, hogy itt bizony nem mondhat nemet. – A ruhám bal felénél van egy belső zseb. Ha minden igaz, találsz benne egy apró fémdarabot. Azt vedd ki nekem!
- M-mégis mire kell az neked?
- Te ostoba, hát az a szabadságunk kulcsa! Ezért igyekezz! – Sürgette az elalélt fejvadászt, aki az utasítást követve a hajadonhoz lépett. Lehajolva a fiatal tolvajhoz karjával annak válla alá nyúlt, az elnyűtt anyaghoz, hogy annak belsejéből előhúzza az alig érezhető, parányi fémet. Mozdulatai tőle szokatlanul finomak voltak, zavarba volt a női test közelsége láttán. Arcára halvány pír ült ki, ám ezt az árnyékok tökéletesen elrejtették a foglyul ejtett hölgy elől.
- Rendben van, most lépj a rácsokhoz és keresd meg a lakatot! Ha jól emlékszek, akkor a fogda ajtó bal oldalán kell lennie – Nathaniel, kezében a csatszerű dologgal, a hallottak szerint cselekedett. Megragadta a kocsi oldalán csüngő, jókora lakatot és megpróbálta megfejteni annak nyitját. Azonban a zár nem akarta megadni magát.
- Nem tudom kinyitni. Túl vékony ez a vacak!
- Jó az, csak nem próbálkozol vele elég erősen! Hallgasd ki, hogy mikor kattan a zár!
- Igyekszek… - Morgott magában a vért izzadó fiú. Ezelőtt sohasem próbálkozott még ilyesmivel, pedig számos hasonló alkalomkor hasznos lett volna. Ha előbb kieszelte volna a szökésnek ezt a fajta módszerét, nem kéne folyton fejvadász társai és jött-ment idegenek segítségére támaszkodnia, ha szorult helyzetbe kerül. Pedig csak egy apró, tűvékonyságú fémdarab volt mindennek a nyitja.
- Csak vigyáz, nehogy beletörd a- - De mielőtt mondata végére ért volna, vészjósló moraj tőrt fel a lakat belsejéből.
- Már késő… - Vakarta az arcát Nathaniel, aki az előbbinél is jobban verejtékezett cellatársa reakcióját várva.
- Csak azt ne mond, hogy komolyan beletörted a zárba… - A fiú gyanús hallgatása csak alátámasztotta a tényt; utolsó reménysugaruk is odaveszett. – Ha most nem lenne háta kötve a kezem, akkor gondolkodás nélkül megfojtanálak – Az orgyilkos nagyot nyelt, noha a meglepettségtől arca alig mozdult. Társa higgadt természete úgy fordult át egyik pillanatról a másikra, hogy annak tomboló dühe mellett egy tűzokádó bestia haragja hangyaméretűvé zsugorodna. Nathaniel fejét olyan sértő szavak érték, melyek idáig senki szájából nem hangzottak el, pedig a fiút gyakorta támadták cifrábbnál cifrább leszólásokkal, mióta elkezdte a fejvadász hivatást. És azért, hogy tettének súlya kétszeresen visszapattanjon, a kritizáló monológ nemcsak tőr volt a szívében, de olyan nagy hang kíséretében zajlott le, hogy moraját két településsel arrébb is hallani lehetett.
A kocsi megállt, mikor a tolvaj fenyegető ábrázattal a fiú elé lépett. Valószínűleg a fülsüketítő ricsaj miatt történt mindez, melynek tulajdonosa a bosszús hajadon volt.
- Itt meg mi a fene folyik?! – Mordult fel egy ismeretlen, dörmögő hang. Ennek váratlanságára a kocsi hátuljában raboskodó fiatalok azonnal felemelték a fejüket, abbahagyván az eget rengető civakodást. – Úgy látom, valaki itt képtelen tanulni a hibáiból… - Kuncogott fel a rácsos ajtó előtt tornyosuló idegen, kinek alakját csak akkor lehetett kiszűrni az éjszakából, mikor arcát megvilágította a hold fénye. Lenéző ábrázattal tekintett be a szekér fogdájába, miközben próbálta úgy méregetni a bent tartózkodókat, mint vadmacska a védtelen madárfiókát.
- Pofa be! – Lépett előrébb a lány. – Senki sem kérte, hogy oszd meg a véleményed!
- Oh, pedig ezt igazán megszokhattad volna már... Úgy viselkedsz, mintha én lennék az első, aki efféle bókokkal halmoz el.
- És mi van, ha azt mondanám, valóban te vagy az első? Az első féreg, akinek sikerült rács mögé zárnia! – A kocsi elejében álló férfi ismét felnevetett, ám ezt sokkal tompábban tette, mint titokzatos belépőjekor. Arcán gúnyos vigyor ült, sötét haja rövidre vágott volt, amolyan harmincas éveit múlt fazon lehetett. Szemeit egy pillanatra sem emelte le a hajadonról, mintha csak puszta unaloműzés gyanánt próbálná ingerelni szembeállóját. A sarokban kuporgó orgyilkosról tudomást sem vett, mintha nem is létezne sem ő, sem a kocsma, melyből alig maradt mára pár megégetett gerenda, megperzselt fadarab, koromfekete por és hamu.
- Akkor ezt most bóknak vegyem? Hisz’ számos embertől megkaptad már azt a sok szép jelzőt és beszédet, mellyel a hozzád hasonló fiatal bűnözőket szokták illetni, nincs igazam? Haszontalan, hitvány, tanulatlan, ostoba… szajha, és még sorolhatnám – Az utolsó jelző hallatán a lány ökle megszorongott, pedig kezei erős vassal voltak hátra kötve. Haraggal telt tekintete szinte ölni tudott volna, és meglehet, gondolatban már háromszor megfojtotta az éles szájú férfit. – És a családod, akik valahol Sirisben koldulnak, amíg te egyik baj után keresed a másikat… – Az idegen ismét felnevetett. – Lisácska, nem szívesen lennék a helyedben. Megértem, hogy kerülöd őket, én sem tudnék az édesanyám szemébe nézni, hogyha egy elfajzott, csavargó kölyök lennék, aki csak gondot hoz a házra. Na de a bátyád… - Kesztyűs ujját végighúzta az előtte tornyosuló rács érces felületén, mintha csak gúnyos mutogatását próbálná leplezni, miközben szavai, mint az éles tőr, felkarcolták a hajadon szívének felszínét. – Ő még nálad is rosszabb. Cserbenhagyva a családját a fővárosba menekült, a király szoknyája alá, hogy övé legyen minden pénz és dicsőség, amit az édesanyja és a testvérei sosem kaphatnak meg… - Nagy zaj kiáltott fel s a kocsi hirtelen megremegett, mikor Lisa jobb lábát a fogda tömlöcéhez csapta. Fenyítő szemeit mélyen a férfiére szegezte, aki a hirtelen jött hangtól, ijedtében hátrébb ugrott.
- Engem ócsárolhat napestig, nem bánom, ám ha a családomra rossz szót mer emelni, esküszöm, hogy a két kezemmel fogom megnyúzni! – A hangja erőteljes volt, dacos, letagadta valódi kilétét, oly annyira, hogy még a legbátrabb, oroszlánszívű harcost is eltántorította volna – ha csak pillanatok hevére is - a véres csatától.
- És ezt hogy fogod megtenni, hátrakötött kezekkel? De ne izgulj, hamarosan a lábadra is fényes bilincset teszek! - Kárörvendő kijelentése végül a saját maga ellenségévé vált, mert a zár, melyről Nathanielék mind idáig úgy hitték, hogy a beletört kulcs miatt használhatatlan, most mégis leesett, s a rács ajtaja lassan kinyílt a lány előtt. Lisának másodperceknél sem kellett több, hogy felmérje; a rács ajtaja lábának rúgásától táródott ki, és az előtte levő őr sem tehet többet, ha még időben rajta is végrehajtja ezt a felettébb kamatoztató hadműveletet. A kocsi sarkában gubbasztó Natahniel is felemelkedett, a szabadság szagát megérezvén. Lépteit lomhán tette meg a kijárat felé, mintha veszély leselkedne rá. Utolsó kép, melyet talán örökre belevésett az emlékezetébe, az volt, hogy a tolvaj leány erősebbik lábával hamar arcon kaszálta az ismeretlen alakot, majd utána vetette magát a kinti világba, nehogy csak egy rúgással díjazza annak pofátlan viselkedését. Mire a fiú kiért a kocsiból, a civakodó párosnak hűlt helyét sem találta, csak sötétséget. A sötét és ismeretlen erdő ágaskodó árnyait, és a hűs, nyugati szellőt, mely megbolygatta a fekete fák leveleit.
--------------------
Megjegyzés: Siris (sziris) szintén hun szó, jelentése: pusztaság.
